Kitaibel Pál


1757. február 3-án született, az akkori Sopron vármegye Nagymarton (ma az ausztriai Burgenland: Mattersburg) nevű községében, jómódú paraszti családból. Iskoláit Sopronban az egykori jezsuita, akkor valószínűleg városi, a későbbi bencés gimnáziumban (ma Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskola) - falán emléktábla hirdeti- majd a győri bencés gimnázium (ma Czuczor Gergely nevét viseli) filozófiai osztályában végezte.

Budán 1780-tól rövid ideig jogi tanulmányokat folytat az egyetemen, nemsokára pedig az orvosi karra iratkozik át. Érdeklődése és hajlama ugyanis már ekkor a természettudományok, különösen a növénytan felé vonzották, s mivel ez időben a botanikát önálló tudományszakként még nem tanították, kedvenc tárgyának elsajátítását az orvosi oklevél megszerzésével kényszerült összekapcsolni. Orvosi gyakorlatot sohasem folytatott, mert mint orvostanhallgatót Winterl Jakab József mellé kinevezték adjunktusnak a pesti egyetemen. Nagy lelkesedéssel lát az egyetemi botanikus kert növényanyagának gyarapításához. Élő anyagot és magokat gyűjt, havi, majd évi jelentéseket küld a helytartótanácsnak, rendezi és bővíti a herbáriumot. Egyetemi előadásokat sem ekkor, sem később nem tartott. Kitaibel fontosabbnak ítélte a kutatást és az irodalmi tevékenységet: felismerte a magyar föld addig ismeretlen növényi gazdagságát és a kutatás vágyának nem tudott ellenállni. A Kárpátokkal övezett történelmi Magyarország jelentős része akkoriban növénytani (különösen pedig növényföldrajzi) tekintetben "terra incognita", ismeretlen föld volt, bárhova utazott, a tudomány számára leíratlan, fel nem fedezett fajokat talált.

Kitaibel nagy felfedező útjai közel 20 000 kilométert tettek ki. Ezeket a kor viszonyainak megfelelően kocsival és lóháton, a hegyekben gyalog tette meg. A terepen eltöltött napok száma - naplóinak tanúsága szerint 1247 volt, utazásairól pontos naplót vezetett. Ezeknek nagyobb része két kötetben, 1945-ben 1082 oldalon Gombocz Endre botanikus gondozásában, a Természettudományi Múzeum akkori főigazgatója, Tasnádi-Kubacska András szerkesztésében jelent meg. Az 1804 utáni naplói sajnos még ma is kiadatlanok.

Az 1806-ra tervezett utat nem tudta valóra váltani, mert súlyos betegsége megakadályozta. György testvérénél betegeskedve, legyengülve, hónapok múlva a Rábaköz érintésével érkezett vissza Pestre. Egyre többet betegeskedett, ízületi bántalmaira Parádon és Balatonfüreden keresett enyhülést. 1809-ben és 181l-ben a botanikus kert költözködése miatt csak kisebb utakra telik erejéből: Bánság (1810); Mátra-Miskolc (1812); Bártfa (1813); Máramaros (1815); Balaton-felvidék (1816). Előszeretettel kereste fel a gyógyfürdőket, s közben a gyógy- és ásványvizek elemzésével foglalkozott, 1816-ban nyugalomba vonul. A megérdemelt pihenést azonban sokáig nem élvezhette, mert a betegsége súlyosbodik, hatvanegy éves korában, 1817. december 13-án hal meg. A sírnál hivatali utóda, Schuster János búcsúztatta. Õ vésette sírkövére ezeket a sorokat:

"Magyarország flórájának ritkaságait felkutatta, a hazai föld természetét ismertette, forrásainak titkait felfedte. Nem kevésbé derekassága, szerénysége, erkölcsössége lelki díszévé váltak. Örülj Magyarország, aki ilyen fiút adtál a világnak!"

Tragikus magyar sors, hogy sírja és földi maradványai a városrendezés áldozatává váltak, emlékét csak művei őrzik.